Kopott széken ültem a szabadtérin. Kényelmetlen volt. Kapargattam a festéket. Szerettem leszopogatni az ujjamról a vért.
„Hazám, hazám, te mindenem” - gondolataimból az áriák mindig kizökkentettek.
Egy hete a „gombivános” jobban tetszett. „Én vagyok La Bella mangolica” - énekeltem.
Bál a Savoyban. Apáék nem báloztak soha.
Rólunk is jelentenek - súgta anyának. Nem értettem. Én szeretek jelenteni. Felírni a hiányzók nevét. Én nem hiányoztam soha! Anya, apa és Ati, a bátyám se. Nem voltunk betegek.
Ő mindig Csekét-t hallgatta a Szabad Európán.
Évinek az emlékkönyvébe a szívek, virágok mellé bekarcoltam a golyóstoll hegyével,
hogy senki más ne lássa: „Táncolj és nagyra nősz!” Vele fedeztük föl először puncinkon a szőrt.
Melinda enervált - mondta anya. Apa bólogatott. Szép volt az órája. Ő azt kapargálta folyton.
Ne kalimpálj! - szólt rám. Máskor is figyelmeztetett. De nem ért le földig a lábam.
Mikor visszanéztem, már nem láttam a széket. Álmos voltam. És gyakran játszottam
anya és apa között, hogy vak vagyok. Mégsem hunytam le teljesen a szemem. Féltem,
összevesznek.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése