Szellemed szivárvány
színű aura,
körülöttünk lebeg.
És virágba borul
az emléked rokonok,
diákok, kollégák kezében.
Rózsa, a feleséged,
csokorba fontad
magadnak lányaitokkal.
Szemükben gyémánt
lesz a könnycsepp temetéseden.
Fázik a koporsó,
csipkét sír a lepel.
Emlékszel?
tánc közben homlokunkra
a verejték madeirát hímzett.
Arcunkat most fájdalomfátyol takarja,
súrolja a földet.
Még kapaszkodnánk beléd,
de a végtelen erősebb.
Sugarak bölcsőjében
ringatózik emléked,
mint szopránhang a levegőben.
Letérdel hozzád
lelkünkben a szeretet,
vérköreink lánccá fűződnek.
Emelkedj!
- már elengedünk -
napsugár-fénygömbben.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése