Depressziós önarckép

arcomon ráncosak a napsugarak
hajamon festett porfelhő

orromra térdelt a gond
szememben cseppkő a jövő

savanyú múlt a számra ült
tikkel rajta a csend

nyakamról a lelkiismeret-láva
beleömlik testem vértavába

bőrömön a jelen szennyes ruhája
beáztatva szívembe

A kutya se…

(modern fabula)

A kis fehér gömbölyeg behúzódott a ház sarka és a farakás közé. A lemenő nap homályt font árnyéka köré. Mint anyja. Átölelte mancsával.
„Jaj, Pöszmösz! Azt hiszed, nem veszlek észre, pedig hányszor ugattam: ha te nem látod az ellenfelet, azért ők még láthatnak. Teszel a vakantásaimra! Értsd már meg, nem a házban kell üríteni! Hajítófát sem érsz, és hamarosan elzárnak!”
Egy hónap múlva a büszke kamasz kuvasz a rácsokkal nyelvelt. Vicsorgott. Rá a drótok, míg lekushadt, V-alakú füle lehajolt.
Aztán egy este, séta közben már nem a szagokat figyelte. Kitépte magát. Potyogtak a láncszemek, mint könnycseppek. Teleugatta az éjszakát. Megszökött. Szőre töviseket fogdosott. Az utcát beszórta szőrszálakkal. Az esőcsatornában gyűltek össze.
Pöszme, a kiszámíthatatlan. Így nevezték el társai, az éjszaka kóborai. Recsegett a verébcsont fogaik között. Meggondolatlan, bátor vaddá nőtt. A bősz-én mégis szerette magát. Mindig megkergette a fekete macskát. Szerette hallani vinnyogásukat. Lemarta magáról a nyávogásokat. Minden kutyába belekötött. Suttyomban gazdáik háza elé pottyantott. Sokat. És mindent felfalt, amihez a piacon hozzájutott.
Egy nap, egy csinos, hegyes fülű fajtiszta raszta lábáról levette. Eltaknyolt tőle. Titokban, négykézláb nyáladzott. Elképzelte, hogy beléragad. „Pásztorból pásztorok királya leszek!” – gondolta, és nyalogatta bőszen szerelme talpát, akit Csincsillám-nak nevezett.
Bekerült a házba. És bocsánat a kifejezésért, de szart, szart álló nap. Vadat és halat, s mi jó falat. Szem-szájnak ingere.
Egyszer aztán kifordult a nagy erőlködéstől a nyelve. S úgy maradt örökre. Egy szürke felhő megkönyörült rajta, árnyékával jótékonyan eltakarta. Így azután senki nem látta: maga piszkította el az életét, mint annyian.

Egyedül

Reggel nem ébred fel
benned semmi.
Punnyad az agy,
szunyál a szív,
a máj belekeseredik.
Ásít a tüdő,
horkolnak a belek.
Kibotorkálsz,
és lehúzod…
az éjszakát.
Csempék között
lennél fuga,
gémkapocs a lapokon.
Irodában légkondicionáló,
sóhajt meggörnyedve az asztal.
Mozgólépcső vagy, öltönyös,
a monitort püfölöd.
Sistereg, még működsz.

Ajándék

Valamit mégis kéne tennem:
Keretbe foglalni magam,
apám,
hogy büszkén nézegethess
(legalább onnan),
és ne várj annyira.

Énekeltem neked gyakran,
de a szíved rám se hederített,
csak képezte a vérvirág-rögöket.

Nem tudtam.
Sajnálom, sakkozni se veled.
Most szavakkal lépegetek
egyedül, a fehér fekete -
gondolattáblán.
Már nem halaszthatlak tovább.