Rajzolat

„szőke kislányt akartam” - mondtad.
hát kimásoltam a nők lapjából
magam.
filctollal festettem be a körmeim.

virágot nem rajzoltam.
feri csokrát se, bár kérted.

főztél neki vacsorát, sütöttél tortát.
ő meg hallgatott.
vibrált a csend,
mint erkélyen a lámpa.

feri szívét falevelek kapták szárnyra.
lent egy tócsában elmerült.
szuper!
elégettem a hurkapálcát.
táncolt a láng,
az ujjaim.

szétrágtam rózsád
szirmait,
nyállal csíkot húztam arcomra.
„sír a halál!”, te mondtad.

„megint a kislányod!” - hallottam
az ajtó mögül,
amikor kialudt a villany.

te gyáva.
rámrajzoltad magad.

Lépcső

észrevétlen, szürke kora este van.
körfolyosón szél fújja
két paplan emlékszagát.
kopott dzsekiben bukdácsol,
kiabál, köp, elesik.
előtte térdel a lépcső. piros
muskátlik között a lépcsőház foltos,
mint az elejtett papírzsebkendő.
„nekem miért nem lehet”,
ordít, csapkod. kulcscsomó zörög
az ajtón, kémlelőnyílás mögött szemek.
jönnek. csomóban ül a lépcsőn.

Egyedül

Ült a diófa alatt a homokozóban. Élénk szemmel játszott órák óta.
Ült a diófa alatt a kempingszékben. Lecsukta a szemét. Susogott a szél valahol, a gyerekkorban.

Várat épített várárokkal, falevélből zászlót készített.
Házat épített, kis tavat. A faleveleket ősszel kupacokba gyűjtötte. Halomba az éveket, álmokat, volnaszerelmeket.

Beleszippantott a levegőbe, palacsinta illatot érzett.
Beleszippantott a levegőbe, sütemény illatot érzett.

Egy lóbogár mászott a homokozó peremén, kis ásójával kettészelte. A nap sárga szoknyáját épp levette.
Egy keresztes pók mászott a lehajló ágról a karjára. Lelökte. Ásóval várt az este.

Homokozó készletét összeszedte, büszke arccal felállt, kezét nyújtotta.
A karfára támaszkodva felállt, kezét nyújtotta. De a levegő volt, langyos és ártatlan.